Az eltűnt napok – a kínzó menstruációs fájdalom nem alap



12 évesen találkoztam veled először. Azt hittem beleroppanok a fájdalomba, kibírhatatlannak éreztelek. Sosem fogom elfelejteni azt a legelső alkalmat /mert az ember a legelsőket nem felejti el az életében, az beleivódik, kitörölhetetlen/: tavasz volt, jó idő, egy délutáni nap. Tudtam, hogy hamarosan jönni fogsz, azt is tudtam, hogy fájdalmat hozol magaddal, mert meséltek rólad. De ami történt, arra nem voltam felkészülve. Egyedül voltam otthon, olyan elementáris erővel csapott le a fájdalom, amit még sosem éreztem, olyan érzés volt, mintha egy darab belső szervem távozott volna hirtelen...Tenyérnyi kín nézett szembe velem, a látványtól megijedtem, szinte rá se tudtam nézni, hiszen még csak kislány voltam. Innentől kezdve aztán 20 évig velem voltál, végigkísérted az életem szebb és rosszabb napjait, hiába is próbáltam szabadulni tőled.


Még most is látom, ahogy mama fogja a kezem, kísér haza az iskolából, melegíti a tűzpiros fedőt a hasamra, én meg csak a kanapéján magzat pózból észlelem a ténykedését körülöttem. A mama féle kezelés a következőkből állt: meleg fedő, Cataflam, és a féltve őrzött Tens készüléke. Mert azt is bevetette, hátha segít. Ezeken a napokon csak az a mondat tartotta bennem a lelket, hogy El fog múlni, bizonyosan el fog múlni, így kell lennie.


Teltek az évek, a gimnáziumból már nem mama, hanem fiú osztálytársaim kísértek haza, mert tanáraim nem mertek elengedni egyedül, ájulás széli állapotban a pályaudvarra. Emlékszem, ahogy a matematika órán felszólított a tanárom, mert azt hitte azért jelentkezem, hogy kimondjam a helyes választ. Ehelyett csak annyit tudtam dadogni: Tanár úr! Én mi-mi-mi-mindjárt elájulok! Szegény sápadtabb lehetett, mint én. Azonnal az aula kanapéján találtam magamat, ahol kíváncsi tekintetek, tágra nyílt szemek meredtek rám. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Olyan parányira húztam magam össze, amennyire csak lehetett.


Egy másik alkalommal éppen hazafelé tartottunk a barátnőmmel, amikor a rosszullét a buszmegállóban tört rám. Barátnőm nem késlekedett, egy pillanat alatt ellentmondást nem tűrő hangon kért helyet a számomra rosszalló pillantások közepette. Megint csak szégyent, megalázottságot éreztem.


Munkahelyemen, a bölcsiben is féltek egyedül hagyni a szülők, ha épp eluralkodott a fájdalom rajtam. Ilyenkor megszántak, megvárták társam érkezését, hiszen lehetetlen volt elvégezni abban az állapotban a munkámat.

Megszámolni sem tudom hány napot izgultam végig iskolában, vonaton, buszon, buliban, munkahelyen, hogy vajon át fog e ázni a ruhám....És ha igen, azt hogyan fogom eltakarni, vajon hogyan fogok így hazajutni.


Szorosan fogtál, nem eresztettél, úgy éreztem a foglyod vagyok: mindenhol és minden egyes fontos pillanatban ott voltál; kamasz korom pezsgő éjszakáin, a sulis úszás órákon, a balatoni nyaralásokon, az esküvőnkön, az olasz tengerparton, a csodásnak induló wellness hétvégéken, apám temetésén...És persze minden egyes kínkeserves, sírással áztatott hónapban 5 éven keresztül, amikor a gyermekáldásra vártunk hiába.

Úgy éreztem, sosem lesz ennek vége, talán édesanya sem válhat belőlem.


A nagy fordulat 2017-ben érkezett, egy orvosi vizsgálat alkalmával másodpercek alatt megkaptam a diagnózist, ez volt a neved: Endometriózis. Ebben az évben vettem először részt az „Együtt könnyebb” Női Egészségért Alapítvány rendezésében a hazai Endometriózis Világnapon. Miközben mélyen megérintett a sorstársak nagy létszáma, mégis jóleső, szinte otthonos érzés fogott el: Nem vagyok egyedül, segítünk egymásnak, fogjuk egymás kezét. Végül 2018-ban megműtöttek 4-es stádiumú besorolással, melynek köszönhetően a fájdalmaim elmúltak, az álmom valóra vált, és azt a 20 évet pedig felülírta az a pillanat, amikor egy csodálatos kisfiúnak adtam életet 2020-ban. Akkor is tavasz volt, szép idő. Úgy látszik, a kör bezárult.


A műtét megtanított rá, hogy érzékenyebb legyek mások fájdalmaira, veszteségeire. 2017 óta vagyok a segítő csoportok tagja, ahol ismeretlen ismerősként egymást támogatjuk, biztatjuk, megnyugtatjuk. Bár sok a kín és a könny ami veled jár Endometriózis, hatásodra mégis barátságok születnek, lépteid után végül új élet fakad. Általad erősebb, elszántabb, és segítőkészebb is lettem, de remélem, már soha nem jössz vissza, és végleg búcsút inthetünk egymásnak.


Történetemmel szeretném segíteni a fiatalabb generációt, hogy lányainknak, unokáinknak ne kelljen ilyen sokáig szenvedniük, ne legyen szégyenérzetük, ne legyenek a fájdalom miatt megbélyegezve, hogy tudják és ismerjék az endometriózis minden oldalát, hogy később a családalapítás éveit ne folytonos harcként éljék meg. A fiúknak, férfiaknak is szeretném felhívni a figyelmét, hogy ez nem hiszti, nem képzelt betegség. Úgy hiszem, ha őket is bevonjuk, merünk őszintén beszélni róla, akkor segítő kezet nyújtanak a lányoknak, nőknek, feleségeiknek, lányaiknak. Mert együtt mégis csak könnyebb átélni a nehéz időszakokat.


253 megtekintés0 hozzászólás